Egy felvidéki kisvárosban, Léván láttam meg a napvilágot harmadik gyermekként. Tanulmányaimat a Lévai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában kezdtem meg, amely kiváló alapokat biztosított, s ezért nagyon hálás is vagyok az akkori tanáraimnak. Alapiskolásként elsősorban a természettudományok érdekeltek, különösen a matematika. Évente részt vettem a matematikai olimpián szép eredményekkel, és eltökélt szándékom volt, hogy matematikus legyek. Ezekhez a gyermeki évekhez kötődik a művészetekkel kötött örök barátságom. A Lévai Művészeti Alapiskolában sok éven át tanultam zongorázni, hegedülni, sőt még dobolni is. Ezek a tanulmányok remek alapot biztosítottak a gimnáziumi évek orgonázásához, majd az autodidakta gitározáshoz és altfurulyázáshoz. Nem tudom elképzelni az életem zene nélkül. Számomra a muzsika egy sajátos kifejezésforma, amely semmi mással nem pótolható. Mai napig alig múlik el nap, hogy néhány percet ne szentelnék az éppen aktuális életérzés által diktált hangszernek és stílusnak. De visszatérve a tinédzser évekhez: nagyon hamar megtapasztaltam a felnőtt élet újszerűségét. Tizennégy évesen elkerültem otthonról és Budapesten a Baár-Madas Gimnázium kollégista diákjává lettem. Teljesen kiszélesedett számomra a világ. Életem talán legmeghatározóbb korszaka volt az ott töltött négy év, igyekeztem magamba szippantani minél többet a felkínált javakból. Sok kiváló embert ismertem meg e néhány év alatt. Gimnáziumi tanulmányaim alatt egyre inkább bűvkörébe vont a latin nyelv. Vonzott a benne rejlő ismeretlen mélység, szerteágazó gazdagság. Megszerettem e furcsa világot, mely noha idegennek és letűntnek mutatkozik első pillantásra, mégis az egész életünket át- meg áthatja. Mint minden tizenéves, én is lázasan kerestem a „nekem fenntartott” helyet a világban. Néhány mély lelkületű tanárom szeretete, embersége s kiapadhatatlannak tűnő tudása révén egyre inkább világossá vált előttem, hogy a tanári hivatás is lehet Istennek tetsző szolgálat, s egy hosszú folyamatban az is megérlelődött bennem, hogy az én elhívásom erre a pályára szól. Mind a mai napig szívesen emlékszem vissza Szegedre, a napfény városára, mely egyetemi éveimet aranyozta be. A József Attila Tudományegyetemen mélyítettem el a klasszika-filológiában való jártasságomat, és megharcoltam a vallástanári elhivatás harcát. Az egyetemi gyülekezetben töltött éveim során sokféle szolgálatban tanulhattam, több ízben látogattuk a nagyfai elítélteket, az ópusztaszeri elmeszociális intézet lakóit, és kis műsorokkal tettünk bizonyságot nekik; hideg élelmet gyűjtöttünk a helybeli hajléktalanoknak. Életem hatalmas ajándéknak tartom, hogy 2000 tavaszán megismerhettem későbbi férjemet, Faragó Csabát, akivel 2003 augusztusában kötöttünk házasságot Isten és a Szeged-Újszegedi Református Egyházközség színe előtt. Csaba programtervező matematikus. Sajnos, mivel naponta több órát utazik, nagyon kevés minőségi időt tudunk a hétköznapokban közösen eltölteni, de hétvégén igyekszünk mindezt pótolni. Többek között nagyon sokat szoktunk kirándulni, túrázni. 2004 szeptemberétől tanítok e gimnáziumban. Jó érzés, hogy a tanárkollégák befogadtak, sok értékes embert ismerhettem meg, és sokat fejlődhettem ez esztendőben is. Azt gondolom, hogy ma egy fiatal tanárnak különösen is nagy a felelőssége, milyen irányvonalat mutat a még ifjabbaknak. Örülnék annak, ha évekkel később a tanítványaim jó szívvel úgy emlékezhetnének meg rólam, hogy noha szigorú, de következetes tanár volt, aki a tananyag elmélyítésén túl szeretettel kínálta fel személyes példáján keresztül, mit jelent embernek, magyarnak és keresztyénnek lenni. Hiszem, hogy Krisztus ereje és szeretete velem lesz ebben az embert próbáló feladatban.