Bizonyosra vehető, hogy városunkban a reformáció hamar elterjedt. Balla Gergely a XVIII. század tudós történetírója, a város nótáriusa, azaz jegyzője volt, aki az akkor fellelhető forrásokat tanulmányozva komoly írásos anyagot hagyott maga után a város múltjáról. Krónikájában az eklézsia történetével is foglalkozik, amely a kezdetektől összefonódott a város történetével, hiszen a várost és az egyházközséget sokáig ugyanazon testület irányította. Az ő ismeretei szerint Kálmáncsehi Sánta Márton hatása indította el eleinket a reformáció irányába. Más, igen korai adatok is említődnek, miszerint Nagykőrösi Péter (Petrus de Nagchorus) Bécsben (1520), Kőrösi Csuda Demeter (Demetrius Cyda de Kewres) pedig Krakkóban és Wittenbergben (1531) folytatott tanulmányokat. Külföldről hazajőve a reformáció felismerése szerint megújult hit szellemében tanítottak szószékről és katedráról. A nagykőrösi egyházi hagyomány azonban nem e korai időszakhoz köti a reformáció elterjedését – noha Filó Lajos egykori tudós nagykőrösi lelkipásztor az 1842. évi egyházkerületi almanach megjegyzésére hívja fel figyelmünket, miszerint városunkban a reformáció még a mohácsi vész előtt elfogadást nyert volna –, hanem Szegedi Kis István ceglédi működésének kezdetére (1545). A Szegedi Kis István ceglédi működéséhez kötött nagykőrösi reformáció viszonyított dátum, de nagyon valószínű, hogy helytálló. Mindazonáltal a reformáció elterjedésének kezdetei az évszázadok homályába vesznek. Filó Lajos is óvatosan, inkább a későbbi időpont mellett érvel és szintén Szegedi nevéhez köti a nagykőrösi reformációt. Majd a továbbiakban így ír erről a kérdésről: „még kevésbé lehet megállapítani azt az időpontot, a midőn a reformatio első sugárai városunkba behatottak s itt a református egyház megalapult”.

A város meghatározó, valószínűleg vezető rétege is a reformáció hatása alá került, egy kisebb réteg pedig a régi hiten maradt. Az Árpád-házi királyok idején épült templomot a két felekezet egy ideig közösen, jó békességben használta, elválasztván egymástól istentiszteleti helyüket az egy templomon belül, mígnem aztán egy alkalommal mégis komoly nézeteltérésre került sor a két felekezet hívei között. Ennek következtében a római katolikusokat elűzték a városból.

A török hódoltság idején a református egyház és a város viszonylagos szabadságnak örvendhetett, ha a kötelező adóknak eleget tett. Ennek mindig igyekezett megfelelni, és így az igazán nehéz idők talán nem is annyira a hódoltság idején, mint inkább utána jöttek. Miután a császári seregek 1686. szeptember 2-án bevették Buda várát, egy héttel később Kecskemét és Nagykőrös elöljáróit arra szólították fel a császáriak, hogy azonnal küldjenek 50-50 szekér szénát és ennivalót. Volt idő, mikor a város lakossága a töröknek még, a németnek pedig már fizetett adót. A hódoltság idején az egyházi élet eleven volt. A napi mezei munkákra, illetve szőlőművelésre való kimenetel előtt istentiszteletre gyülekeztek össze az emberek. Mivel Nagykőrös hódoltsági terület volt és a török egyházunkkal, gyülekezeteinkkel szemben toleráns volt, az ellenreformáció gyülekezetünket csak csekély mértékben érintette. Ungvári Gergely lelkipásztort a pozsonyi vértörvényszék elé idézték ugyan, de a török közbenjárására szabadon bocsátották. Távollétében a nagykőrösiek lelkipásztorukul választották Sárándi Jánost, amit Ungvári Gergely püspök igen rossz néven vett oly annyira, hogy – kortársait is megbotránkoztató módon – a kőrösi eklézsiát exkommunikálta (kitagadta) az anyaszentegyházból.

1708. szeptember 11. a rác betörés napja, amikor a város lakossága mérhetetlenül sokat szenvedett és a puszta létéért küzdött. A lakosság a templomot körülvevő magas kőkerítés mögé, és a templomba hurcolta be a mozdítható értékeit. A templom tornyába két tarackot állítottak fel. A hatalmas túlerővel szemben, ha veszteségek árán is, a város és népe magmaradt. A templom igazi menedék lett. A templom sokunk számára ma is az Nagykőrösön. Vasárnaponként visszahúzódunk oltalmat adó falai mögé.

Az 1860-as évektől eleink a zsinat presbiteri egyházkormányzásra tértek át. Ez nem volt azonnali és gyors folyamat. Az átmenetre az volt jellemző, hogy az egyháztanácsba a városi elöljáróság tagjaiból is választottak.

A gyülekezeti életnek része volt az országosan híres iskolarendszer működtetése, amely messze földre küldött neves iskoláinkban képzett ifjakat. Az 1800-as években országosan nem volt általános jelenség a missziónak olyan fokon gyakorolt formája, mint itt. A városi méntelepre kivezényelt katonaság számára pl. a téli időben minden második vasárnapon hitoktatást szerveztek. Vagy Filó Lajos az 1800-as évek második felében a maroknyi kocséri református közösség folyamatos önállóvá válását, első lépésben leányegyházzá történő szervezését szorgalmazta, továbbá megszervezte az ottani római katolikus iskolában a református tanulók hittan oktatását és az egyházfenntartói járulék beszedését. Az egyházi élet sokféle területe szépen áthatotta az emberek mindennapjait. Egyházközségünk egén az eltelt négyszázhatvan esztendőben sok kiváló lelkipásztor fénylő hite tündöklött. Közülük a legkiválóbb minden bizonnyal mégis a Nagykőrösön 1861-1905 között működő Filó Lajos volt, akinek munkálkodása legjobban az egyházépítő ortodoxia meghatározással jellemezhető. Egyszerre volt missziós lelkületű ember, és a református hagyományokat hitelesen, ám újszerűen közvetíteni tudó lelkipásztor. Tudós ember volt, akinek írásai mértékadóak voltak, ugyanakkor fáradhatatlan kezdeményezője és mozgatója a missziói életnek.

A két világháború közötti időszak csendes és szép egyházépítő munkával telt. Különböző egyházi egyesületek, alapítványok segítették az anyaszentegyház munkáját. Nagy teret nyert ebben az időben a tanyagondozás. Minden korosztályra kiterjedően, átgondolt szervezés keretében folyt a belmissziói munka. Az iskolákon kívül az egyházközség jelentős számú, értékes épületekkel és földingatlannal rendelkezett, melyek az egyházközség és intézményei működését segítették. Az 1948-ban bekövetkezett államosítások idején mindezektől megfosztották a gyülekezetet, ellehetetleníteni akarván a működését. A világ akkori urai nem tudhatták, hogy egyház nem ott van, ahol működő ingatlanok biztosítják egy közösség szükségleteit. Egyház ott van, ahol Krisztus jelen van. A rosta járt, sokak kihullottak. Isten azonban gondoskodott arról, hogy mindig legyen egy maradék, amely továbbviszi és megjeleníti látható formában is Krisztus anyaszentegyházának szóló ígéreteit.

Az egyházközség 1965-ben három gyülekezetre szakadt. Nagykőrös-Alszegi, Nagykőrös-Bokros-Nyársapáti és Nagykőrös-Felszegi Egyházközségre. A nagykőrösi reformátusok azonban soha nem tudtak kellőképpen azonosulni a három egyházközség gondolatával. Saját istentiszteleti helyet és lelkészi hivatalt nem alakítottak ki, csupán prédikáló állomásokat, imaházakat. Negyven esztendeig folyt így az egyház élete, igyekezvén viselni az önállóság felelősségét, és használni az együttmunkálkodás lehetőségeit. A 2005-ben történt egyesítés következtében ismét egy egyházközség van Nagykőrösön. Ez részben kétség kívül visszalépésnek számít, ugyanakkor azonban megfontolandó, hogy mennyire volt átgondolt éppen akkor, és éppen úgy a szétválás olymódon, hogy nem teremtődtek meg a feltételei. A korábbi egyházközségi határok jelenleg lelkigondozói körzetekként működnek. Folyamatban van megteremteni a feltételeit annak, hogy az egyes missziói munkaágaknak lehetőleg meglegyen a felelőse (hittan oktatás, ifjúsági munka, idősek közötti szolgálat, diakónia, stb.).

Szeretnénk, és kérjük Istent szüntelen, hogy gyülekezetünk címerében a közösségünket jelképező öreg kőris legyen olyan, mint a zsoltáros szép megfogalmazásában olvassuk: „Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint […], hanem az Úr törvényében gyönyörködik […]. Olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Mindenben jó szerencsés lesz” (Zsoltárok 1,1-3).